Oldalunkon cookie-kat használunk, hogy még jobban Rád szabhassuk tartalmainkat, karrierlehetőségeinket. Részleteket itt olvashatsz.
Vajon melyek a világ legnehezebb nyelvei? Objektív mérce hiányában is érdemes időről időre eljátszani a kérdéssel. Ha az általad tanult nyelv netán közéjük esik, akkor megnyugodhatsz, hogy nem véletlenül nincs könnyű dolgod, ellentétes esetben pedig azzal vigasztalhatod magad, hogy sokkal nehezebb is lehetne a helyzeted.
Természetesen a világ nyelveit nem lehet nehézségi sorrendbe állítani, már csak azért sem, mert egy nyelv nehézsége nagyban függ attól, hogy ki tanulja. A cseh például objektíve nehéz nyelv bonyolult mássalhangzó-kapcsolatokkal, összetett ragozási rendszerrel stb., ám egy szlovák vagy akár egy orosz külön tanulás nélkül is sokat megért belőle. Más kérdés, hogy nekik időnként nagy nehézséget okoz megtanulni igazán szépen beszélni, mivel az anyanyelvükkel való interferencia folyamatosan megzavarhatja őket.
Az alábbiakban olyan nyelvekkel foglalkozunk, melyeket legendásan nehéznek szokás tartani.
A vietnami igazi nehézségét az jelenti, hogy hat tónust különböztet meg. A tónusok olyan dallamok, mint amilyet a magyarban a mondatintonációban használunk jelentések (pl. a különböző mondatfajták) megkülönböztetésére, de egyetlen szótagon jelentkeznek. (Hasonlítsuk össze pl. a kiejtésünket a Jól. és a Jól? mondatokban, figyeljük meg, hogy a dallam variálásával miként tudunk kifejezni csodálkozást, hitetlenkedést, bosszúságot, örömöt stb. A vietnami ugyanezeket a dallamokat arra használja, hogy egyes szavakat különböztessen meg vele.) Az olyan nyelveket, melyek tónusokat használnak, tonális nyelveknek nevezzük. Tonális nyelvekért nem kell messzire mennünk, ilyenek Európában, sőt, a szomszédban is vannak, például a szerb/horvát vagy a svéd és a norvég. Ezek azonban csak két tónust különböztetnek meg, és az általában többszótagú szavakban is csak egy-egy hordoz tónust, így ha a nyelvtanuló hibázik is, nem túl nagy a félreértés veszélye. A vietnamiban azonban hat tónus van, és a szavak is csak egyszótagúak: ha a nyelvtanuló eltéveszti a tónust, mondanivalója teljesen érthetetlenné válik. Márpedig téveszteni könnyű: a vietnami tónusok igen közel állnak egymáshoz.
Azonban nem csak a tónusok jelentenek nehézséget a vietnamiban. Vannak olyan mássalhangzók is, melyeket igen összetetten képeznek, a zárhangok (p, t) felpattanását a gégében is felpattanás kíséri (mintha a hang ejtése közben nyelnénk). Ilyen hangok azonban a világ más nyelveiben előfordulnak, igaz, csak bizonyos területeken jellemzőek. Nem könnyű a vietnami helyesírás sem: bár latin betűket használnak, ezeket bonyolult mellékjelekkel látják el. Elgondolkodtató, hogy szabályait maguk a vietnamiak annyira nem tudják betartani, hogy minden harmadik szóban hibáznak.
A nyelvtanulóra demoralizálólag hathat az is, hogy beszámolok szerint a vietnamiak szívesen nevetik ki azokat a külföldieket, akik megpróbálkoznak megszólalni anyanyelvükön.
A kínai tanulásakor hasonló nehézségekkel kell megküzdenünk, mint a vietnami esetében: itt is egy szótagú szavak vannak, és a tónusok fontos jelentésmegkülönböztető szerepet játszanak – igaz, csak négyen vannak, legalábbis a mandarinban. Ha már a mandarinról esik szó: ne felejtsük el, hogy kínaiul tanulva nem kínait tanulunk, hanem mandarint, a legtöbb kínaival nem tudunk anyanyelvén társalogni. Ahhoz, hogy minden kínaival kommunikálhassunk, éppen az írást kellene elsajátítanunk, amely a legnagyobb akadály a kínaitanulásban.
A kínai írás nem csupán rendkívül bonyolult, nemcsak idő- és energiaigényes az elsajátítása, de szinte képtelenség vele szótárt használni, ami igen komoly nehézséget jelent a nyelvtanulás során. Az egyetlen reményünk, hogy maguk a kínaiak fogják a sutba dobni.
A kínai egyéb nyalánkságokat is tartogat, például ugyanúgy meg kell különböztetni a folyamatban lévő és a már befejezett cselekvést, mint az angolban vagy az oroszban. Bizonyos jelentéseket bonyolult igekombinációkkal lehet kifejezni, például a ’Leejtette a tányért, és az eltört’ mondatot körülbelül így lehetne kínaira fordítani: ő tányér-t ejt-tör-t. A számneveket nem lehet egyszerűen a főnevek mellé illeszteni, hanem számlálószavakat kell használni (hasonlóan a magyar két fej hagyma, három szál kolbász szerkezetekhez, de a kínaiban minden számneves szerkezetekben szükség van ilyen számlálószavakra, és mindegyik főnév mellett egy meghatározott számlálószót kell használni).
Az inuit kiejtés nem okoz különösebb nehézségeket: mindössze három magánhangzó van (a, i, u), és mássalhangzóból sincs sok (habár ezek közül van néhány, mely gondot okozhat: így például az l-t zöngétlenül ejtik, ráadásul a nyelv nem tapad rendesen a szájpadlásra, csupán rést képez, és így s-szerűen hangzik. A szűk magán- és mássalhangzókészlet miatt a szavaknak hosszabbaknak kell lenniük, a nyelvtanuló számára viszont nagyon hasonlóan hangzanak, ezért nehéz megjegyezni őket.
Az inuit szavak hosszát azonban nem csak az növeli, hogy a tövek eleve hosszúak, hanem hogy egy szón belül jó pár toldalék, sőt, több tő is megjelenhet. Nem csak olyan elemek, mint a magyarban, és nem csupán olyan összetett szavakat lehet létrehozni, mint a németben a Rindfleischetikettierungsüberwachungsaufgabenübertragungsgesetz ’a marhahús felcímkézése felügyeleti kötelességéről szóló törvény’, melyben csak főnevek állhatnak (igaz, pl. igéből képzettek is), hanem komplex igei szerkezetek is, melyekben magyar tagadószónak vagy akár kötőszónak megfelelő elemek is megjelenhetnek, például: qanniq+laun+ngik+kaluaq+tuq ’hav-kizárólag-nem-habár-ik’ azaz habár nem csak havazik’. Hogy ne legyen minden ilyen egyszerű, a szavakat felépítő elemek határán különböző váltakozások mennek végbe (mint például a magyarban a -val/-vel esetében, csak a szabályok bonyolultabbak). Ráadásul az inuitban van tárgyas ragozás is, de ne ringassuk magunkat abban a tévhitben, hogy ez nekünk könnyebbséget jelent, hiszen az inuit igén azt is jelölni kell, ha a tárgy első személyű, és azt is, ha második (a magyarban ezt csak egyes szám első személyben: -lak/-lek). Ráadásul az inuitban van egy „negyedik személy” is: ha az alárendelt ige alanya más, mint a főigéé, más ragot kell használni: Aullaqtuq taqagama ’elmegy, mert (ő maga) fáradt’, Aullaqtuq taqangmat ’elmegy, mert (valaki más) fáradt’.
Az inuit nyelvjárások is olyan távol állnak egymástól, hogy egy változat megtanulásával még nem sokra megyünk. Cserébe viszont a különböző írásrendszerek nagy része latin alapú, bár aki szereti a kihívásokat, az elszórakozhat az inuit szótagírással is.
A koiszan nyelvek közül nehéz lenne kiválasztani a legnehezebbet, de az öt legnehezebb nyelv felsorolásába legalább egynek be kell kerülnie. Ez az úgynevezett csettintő hangoknak köszönhető. Igaz, ilyenek nem csak a koiszan nyelvekben vannak, de máshol szinte kizárólag koiszan nyelvek szomszédságában található meg. Választásunk azért esett a ǃxóõ-ra, mert ennek van az egyik leggazdagabb csettintőhang-állománya, másrészt nagyon faszán néz ki leírva a neve. (A !x egyébként maga is csettintő hangot jelöl. A nyelv másik neve, a taa kevésbé figyelemre méltó.)
A csettintő hangok ejtése közben a beszélő befelé szívja a levegőt, miközben a nyelvét felpattintja. A magyarok akkor ejtenek hasonló hangot, amikor hitetlenkedve ciccegnek (ccc-ccc: az írás ugyan c-t jelöl, de az artikuláció eltér attól, ahogy a c-t ejtenénk). A csettintő hangokat különböző helyeken lehet képezni, az ajakkal képzettek cuppogásra, a hátrébb képzettek csámcsogásra, kattogásra emlékeztetnek. A ǃxóõ tanulása során nem csupán ezek képzése okozhat nehézséget, hanem a megkülönböztetésük is: a hozzájuk nem szokott fül nem hajlandó beszédhangoknak felfogni, nemhogy pontosan meg is különböztetni őket.
A Kaukázusban beszélt ubih nyelv igazi nehézségét az jelenti, hogy 84 mássalhangzót különböztet meg, de csak 2 magánhangzót. A kaukázusi nyelvekre egyébként is jellemző, hogy rengeteg mássalhangzójuk, és viszonylag kevés magánhangzójuk van. Az ubihnak vannak más egyéb, a kaukázusi nyelvekre jellemző vonásai is: az inuithoz hasonlóan rengeteg toldalék kapcsolódhat a tőhöz, a magyar tárgyas mondatoknak megfelelő szerkezetekben nem a tárgy, hanem az alany megfelelőjét jelölik külön esettel (a „tárgy” ugyanolyan alakban áll, mint a nem „tárgyas” mondatok alanya: ezt hívják ergatív szerkezetnek). Igaz, a névszóknak csak négy esetük van, míg a kaukázusi nyelvek többségében jóval több.
Az ubih megtanulását igencsak megnehezíti az, hogy már kihalt, beszélői nincsenek. (Bár ha igazak a vietnamiakról szóló beszámolók, ezt akár könnyebbségnek is felfoghatjuk.)
Olvass tovább!
Váltogatják a munkahelyeket a frissen végzettek, csak a nyelvtudás hiányzik
Itt a nyelviskolák holtszezonja, most éri meg diákként beiratkozni
Rájöttek, kiknek megy könnyebben a nyelvtanulás
Idegen nyelv használata a munkahelyen: itt vannak a szabályok
